Párizs 3.

Na, hát szóval ott hagytuk abba, hogy maraton. Champs Elysee, diadalív, 31ezer futó, meg minden ami kell, WC, és zene nélkül. Mondjuk, most hogy így belegondolok, lehet hogy ez a két dolog összefügg, és lehet van a szervezőteam-ben egy pszichológus, aki kerek perec megmondta a frankót: Gyerekek! Ha nem lesz elég budi, ne legyen zene sem! A zene felpörgeti a futókat, amitől izgatottak lesznek, és amitől aztán majd pisilniük kell! Dumáljatok inkább unalmas szövegeket a mikrofonba, amitől mindenki inkább elalszik majd, mintsem hogy WC-re akarjon rohangálni!
Igen,igen. Mostmár biztos vagyok benne, hogy így volt :))
És nálam tuajdonképpen be is vált a dolog. Miután a mobiltoalettek előtti hosszú sort megláttam, Tibi tanácsára benéztem még a közeli Mc Donaldsba, hátha tudok pisilni egyet a rajt előtt, de a küldetés lehetetlen volt, ezt még Tom Cruise sem tudta volna megcsinálni.
Úgyhogy pisi nem volt, de ami ennél sokkal jobban meglepett, hiszti sem. Nem voltam idegbeteg aznap reggel, fáradt voltam. Nem volt bennem annyi energia, hogy a lehetetlen viselkedésemmel őrületbe kergessem a barátaimat. Hmm. Úgy látszik ez csak nektek jár, otthoniak :))))
Ezek után megvolt tehát a rajt. És átlépve a rajtvonalat, elkezdődött az az első pár kili amiről korábban azt írtam k...va jó. Hát, nem volt az. De rossz sem volt. Olyan semleges. Meg ijesztő, a gondolatokkal a fejemben miszerint, ha ez most ilyen, milyen lesz a vége. Nem érzek semmiféle eufóriát és könnyedséget, pedig az elején vagyunk, és ráadásul, ahogy azt szpíker barátunktól a rajt előtt megtudtam (mert közölt azért pár fontos információt is, azon kívül hogy meg fogunk halni) a Champs Elysee a diadalívtől kifelé végig lejt. Vagyis most lejtőn futok. Na,még ez is. Hát, nem tudom mit mondjak, vagyis gondoljak. Jobb lesz ha nem gondolkodunk, annak nem lesz jó vége. Stop thinking!!!! Városnézés!!!! :))
Szép a város. Bambulgatok. Kivéve amikor nem. Mert akkor lefelé nézek, nehogy valakinek a lábára lépjek itt a nagy sightseeingelésben. Amikor lefelé nézek, akkor meg agyalok, lehet már meg is haltam, nem kell itt a végéig várni, ennyire fáradt lettem volna?, mert már tuti a mennyországban vagyok, csak ott lehet ennyi gyönyörű láb mindenfelé, amerre csak nézek :)) Anyám!!! Ezért már érdemes volt eljönni. Anglia sajnos, enyhén szólva nem a szép lábak országa, de a maratonig nem is tünt fel, mennyire hiányoznak a szép lábak. Párizsban kaptam négy órát a sorstól, hogy kielégítsem ezirányú perverzióimat :))))
Na, de szép lábak ide vagy oda itt az első frissitőállomás. Víz, félliteres műanyag palackban. Bingo!!! Legjobb ötlet a világon! Sokkal jobb mint a műanyag pohár. Egyrész mert ezt vihetem magammal még két km.-en keresztül, ahonnan a következő állomás már csak még egyszer két kili, annyi idő alatt meg csak nem halok szomjan, másrészt, mert simán meg tudok hámozni egy banánt, és megenni miközben ez a palack a kezemben van, így a banán után tudok még inni vizet, ami azért nem mindegy, tekintve hogy a banán édes, te pedig félig ki vagy már száradva...
Ehez viszont meg kell szereznem elöbb a palack vizemet,ami az első frissítőállomásnál nem tűnik túl egyszerűnek. Túl sokan vagyunk, rendesen le kell lassítanom, sőt, meg is kell állnom és várnom kicsit mire a vizemet a kezembe nyomja az igen elfoglalt önkéntes. De megvan végre, így az éltető nedüvel végre továbbrobogok....a még kb. 50 méteren keresztül tartó frissítőállomás mellett, ahol látom, hogy az utolsó pár vízadogató fiatalnak már nem sok dolga van. Itt megszületik a fejemben a terv, és az összes többi állomásnál szépen kikerülöm a vízért harcoló tömeget, odafutok a legutolsó asztalhoz, és a legutolsó, már kissé unatkozó fiataltól mosolyogva veszem át a palackomat, amitől Ő nagyon boldog lesz, és lelkesen odakiáltja: Allez Erika!!! Ettől meg én leszek nagyon boldog, szóval mindenki hepi, és ami a legfontosabb, lelkesítő bekiabálásból, és erőt adó kedvességből négy kilométerenként egyszer már tutira be vagyok biztosítva :))))
De kiabál ám mindenki az út széléről, a zenekarok pedig ugyanúgy nyomják a bugit mint Budapesten, ami szintén nagyon jól esik, és nagyon sok erőt ad. Tényleg tök jó minden, én is kezdem magam egyre jobban érezni, és már itt is van a fele. A reakció pedig: Már csak mégegyszer ennyi???? És teljes megnyugvás, boldogsághormonok felszabadulása,és impossible is nothing, meg minden :))))
Azért szeretem, ha nem halok meg a táv első felében, mert így teljesen tiszta marad a fejem, tök jól fel tudok készülni agyban a várhatóan nagyon nehéz utolsó tíz kilire. Ha halál van már a felénél, nem tudok másra gondolni, csak arra, mikor lesz már vége. Így tehát most készültem...
21 km, vagyis 13 mérföld. Hmmm. A mérföld azért jobban hangzik.
Első pont: csak a mérföldtáblákat figyelem. És nem számolgatom át kilométerekbe. Nem kell nekem tudnom, hogy 10 mérföld az még 16 kili. Minek? 10 mérföld. Kész. Onnastól kezdve meg már csak egy számjegyű számok, sima ügy.
Második pont: Bármi is van, ne felejtsük el: "nem fáj az, csak másképp jó" A futók mindig ezt mondják. Nem felejtjük el!
Harmadik pont: Nemsoká kiérünk a Szajnapartra. Már alig várom. Az pont olyan mint a pesti rakpart, játszunk olyat, hogy most ott vagyok. Játszuk el gondolatban, hogy otthon vagyok. Ha ez nem ad erőt,akkor semmi sem.
Negyedik pont: Barátok. Csaba 28 kilinél. (a francba, hogy ezt nem mérföldben beszéltük meg), Andi meg Tibi 35-nél. De várjunk csak. Először arról volt szó, hogy az út jobb oldalán futok. Aztán Csaba szólt, hogy Ő a folyó túlpartjáról jön át a hídon, a futó tömegen nem tud átkrosszolni, kvázi neki az út bal oldala jó. Oké. Csaba a bal oldalon. De Andiék ezt hallották, vagy nem? Remélem náluk marad a jobb oldal, mert én 35-nél már ott leszek.....
Ötödik pont: "Nem a táv öl, hanem az iram" Szintén tipikus futó szlogen, amit én az első maratonom lefutása óta cáfolok. Futottam már 3:56-os, és 3:39-es maratont is. Számokban majd' 20 perc a különbség, érzésben semmi. Ha kb. egy métereseket lépek, az akkor is 42 ezer lépés, azt nem lehet megúszni, hogy ne fájjon a végén. De hátha igaz ez a mondás, csak eddig nem voltam elég felkészült, hátha eddig nem volt elég jó az álóképességem, akármennyire is azt hittem, hogy az. Futni most sem futottam többet, mint otthon szoktam, de az étterem! Sokat rohangálok ott, k..va nehéz tálcákkal, biztosan sokat számít. Ja, és persze a súlyom. Én még (mivel soha nem mérem magam) a kb. 70 kg-nál tartottam, na jó, talán 69, ha megkérdezte valaki, de az utazás előtt le kellett mérni itthon a bőröndöket a 15 kg-os súlylimit miatt, amihez elöbb le kellett mérni magamat, aztán magamat a bőrönddel együtt. Tudom, hogy fogytam amióta itt vagyunk, de a mérleg kijelzőjén megjelenő 64 kg-on azért őszintén meglepődtem. Szóval könnyebb vagyok. Sokkal könnyebb. Na nehogy már elfáradjak.... :)))
És már itt is van a Szajnapart. Juhúúúú!!!! Mindjárt 28. Mindjárt itt van Csaba! Milyen színű felsőben is van? Ja, igen. Fehér. De hülye vagyok!! Ezen röhögünk már három napja. Csaba egy darab pulcsit bírt elhozni magával a hat napra, és ráadásul egy hófehéret, ami így a negyedik napon nem volt már annyira hófehér, mert minden nap leette valamivel, és az esti tusfürdővel történő folteltávolítási próbálkozások még roszabbá tették a helyzetet :))))
Közben persze a város még mindig nagyon szép, a vízosztogató önkénteseim menetrendszerűen lelkesítenek, és még mindig k...va jól érzem magam.
Bakker! Ha ez így megy tovább, Andiéknak csalódást kell okoznom. Sírásra meg hisztire készítettem fel Őket 35-nél, nem pedig mosolygásra meg ficánkolásra....
És 28-nál meglátom Csabát és Norbit, és szerencsére Ők is engem. Norbira nem számítottam. Neki az elején a Louvre-nál kellett volna lennie, de ott nem láttam. Hát ezért nem. Együtt jöttek ide. Csaba vett kekszet, hogy tudjak enni valamit, de nem kell, már robogok is tovább, nem vagyok sem éhes, sem fáradt, sem szomjas. Nagyon jól vagyok! Köszi gyerekek! Integetés és mosolygás, na meg lelki feltöltődés az elkövetkezendő kilikre.
35 km. Frissítőállomás. Akkor Andiék az után lesznek. De nem látom Őket. Rendesen megijedek mikor Tibi odaugrik mellém egy banánnal, meg az isostaros kulacsommal a kezében és elkezd futni melettem. Na, hello! Megbeszéljük, hogy minden oké, amíg megeszek fél banánt, meg iszom egy kis izoitalt. Tibi elmondja, hogy annyira meg van már itt halva mindenki körülöttem, hogy biztosak voltak benne, én is ilyen eltorzult arccal bukkanok majd fel, de k..va jó volt látni, hogy mosolygok :)))) Közben Andi az út széléről csinál rólunk egy fényképet, amiben Tibinek csak a háta van benne, no meg a banánja.... a kezemben :))))))
Aztán Tibi megáll, elköszönünk szépen, én meg még mindig tökéletes állapotban úgy döntök, hogy akkor kezdjünk el futni. Exuse me! Sorry! Thank you! Merci! És szlalomozás az egyre lassuló emberek között.
40 kili. És még mindig nem hiszem el. Nem a táv öl, hanem az iram. Basszus! Tényleg így van. A kerülgetés miatti folyamatos járdaszigetre történő fel és lelépegetés az ami nem esik már túl jól, de egyébként ide nekem az oroszlánt is!!! Ugye ez nem csak álom? Ugye nem fogok mindjárt felébredni a hostelszobánkban, azzal hogy vasárnap reggel van, és ez az egész eddig még csak álom volt????
41-nél kiszúrok egy magyar zászlót magam előtt a tömegben. Felgyorsítok, utolérem. Hajrá! Mindjárt megvan! Gratulálok! Veregetem meg a zászlót lebegtető fiatalember vállát. Hajrá Magyarok!!! Kiabál mosolyogva utánam, ahogy elfutok mellette.
A cél előtt hatalmas tömeg, mindenki tapsol, mindenki ordít, mindenki boldog. És Én is nagyon boldog vagyok, amikor beérek a célba.
És jön a szokásos pityergés, most kevésbé a fáradtságtól, mint a boldogságtól és a megkönnyebüléstől.
November eleje óta tudom, hogy április 5.-én Párizsban leszek. November óta várom ezt a napot, és készülök rá pszichésen és fizikailag egyaránt. És nem az a lényeg,hogy megcsináltam, persze az is nagyon jó érzés, de az, hogy így megcsináltam....
Aki ismer tudja, hogy elég kritikus ember vagyok. Azt hiszem magammal szemben a leginkább, még akkor is ha tudom, kivülről nézve nem mindig tűnik így. Vannak céljaim, és legfőképpen elvárásaim magammal szemben, amiknek néha úgy érzem képtelen vagyok megfelelni. Azért próbálkozom, de tényleg nagyon ritka, amikor gondolatban megveregetem a vállamat, és azt mondom: Szép vot Jane!!!
Akkor, ott, a célba beérkezve ezt éreztem, és higgyétek el gyerekek, ez a legnagyobb boldogság a világon!!!!!!!!!
Hát, ez volt az Én Párizs maratonom belülről. És mindegy, hogy milyen célokat elérve, vagy milyen teljesen hétköznapi dolgokat megvalósítva, de hasonló érzéseket kívánok mindenkinek!!!!

Millió puszi!!!!
Jane