The bright sides of life

Na, sziasztok!!!!
Megvagyok, élek, nem tűntem el, csak kicsit sűrűk mostanában a programjaim. A programjaim amik nagyjából munkából, mosásból, bevásárlásból, és végre újra edzésekből állnak. Tök jó, hogy a főzést nem kell besorolni a tennivalóim közé egy ilyen listába, mert Andi szorgalmasan főz rám. Vagyis Andi meg Tibi, mert mostanában néha Tibi is előveszi a fakanalat. Rizsfőzésben tagadhatatlanul Ő a legjobb :)))
Párizsi élményektől lélekben lassan eltávolodva, egyre inkább az új, május végi londoni kirándulásunkra koncentrálva a hétköznapok olyan sebeséggel jönnek és mennek, hogy néha azt sem tudom már melyik hónapban járunk, nemhogy napban.
De a vasárnapokat azért mindig észreveszem. Amikor vasárnap reggel hét órakor zenél az ébresztőm, jelezve, hogy fel kellene kelni mert meló van, rendszeresen elgondolkodom rajta, mi a lóf..t csinálok én itt....
Andi írt egy blogot "The dark sides of life" címmel, részletesen tájékoztatva barátokat, családot, ismerősöket arról, mit is csinálunk mi itt nap mint nap, amellett hogy Párizsban meg Londonban vakációzgatunk, és jókedvű blogbejegyzéseket írogatunk hétköznapjaink történéseiről. Szükség volt már rá, nem mindenki bírja felfogni, hogy attól hogy nem nyavajog meg panaszkodik folyamatosan az ember, még közel sem biztos, hogy könnyebb élete van mint annak, aki szavaiban soha nem felejti el tudatni a világgal, mennyire nehéz is neki.
Én nem írom le részletesen mennyit és mit dolgozunk egy-egy nap, legyen elég annyi, hogy a május elsejém idén 12 óra munkával telt, ahelyett, hogy egész nap a Bodrog ártéren ringatóztam volna egy kenuban, jól telekajáltam volna magam túróscsuszás harcsapörkölttel a Lebujban, és este finom tokaji fehérborokat iszogattam volna a szerelmi pincesoron, mint máskor.
De tök mindegy, mi van, mert ahogy Bryan tolmácsolásában a Monthy Python is megénekelte: Always look on the bright side of life!!!
Hát, próbáljuk. És szerencsére nem vagyunk teljesen reménytelenek a témában.
És itt nem Párizs meg London a lényeg, hanem a hétköznapok. A hétköznapok apró örömei, amiket szerintem a legnehezebb megtalálni, talán éppen azért mert karnyújtásnyira vannak tőlünk.
Nem mindenki veszi a fáradtságot, hogy kinyújtsa a kezét ezekért az apró örömökért, könnyebb ölbe tett kézzel ülni, és panaszkodni.
De a témát itt le is zárom, ennyi hozzáfűznivalóm lett volna Andi blogbejegyzéséhez, és ez nem szól senkinek, csak volt egy véleményem a témáról.....
A hétköznapi csodák azonban megérnének még egy misét, ha tudnék róluk írni valamit, de nem tudok. Vagy legalábbis semmiképpen nem tudnám felsorolni az én személyes kis apróságaimat, amiktől tök jó lesz egy-egy napom, mert tényleg annyira egyszerű dolgokról van szó, hogy azt kell mondjam: szóra sem érdemesek.
Tegnap este például munka után kimentem még futni egyet a tengerpartra. Ez eddig még nem a hétköznapi csoda, meg az apró öröm kategória. Hulla fáradtan, még sötétedés előtt összeszedni magad, és orkánerejű szélben elindulni futni, az minden csak nem boldogság. Főleg akkor nem, ha olyan sebességű jéghideg szél fúj oldalról, hogy elfújja a lábadat ahogy felemeled, így az egyik lábfejeddel összerugdosod a másik bokádat. Ilyenkor az ember csak fut, és várja hogy történjék valami. Valami ott bent, önmagában. Legtöbb esetben történik is, de soha nem lehet tudni mikor, és mitől.
Tegnap is küzdöttem már vagy húsz perce a tenger felől fújó hatalmas széllel, és már majdnem megbolondultam a zajtól, a szemembe repkedő homokszemektől, meg a széllökésektől amikor úgy döntöttem lemegyek a parti sétány vízzel ellentétes oldalára.
A sétány tulajdonképpen egy töltés, vagyis egy gát, aminek a tenger felőli része tiszta homok, a szárazföld felőli oldala pedig gazos, füves, virágzó fákkal, és nyíló orgonabokrokkal. Na, ennek a lábához csöppentem én le pillanatok alatt, miután lekanyarodtam az őrjöngő tenger mellett magasodó sétányomról. És ahogy leértem a töltés oldalában futó fél méter széles kis ösvényre, nagyon meglepődtem, mert hirtelen csönd lett. Hirtelen megállt a levegő, és tele lett illatokkal. A hideg, kristáytiszta, fülsüketítő, őrjítő szél birodalmát, hirtelen langyos, nyugodt, lassú, fű és virágillattól elnehezült világ váltotta fel.
Olyasmi volt ez az egész, mint amikor otthon az autóktól hemzsegő, hangos, bedugult Margit hídról besétálok a Margit szigetre. Mindig meglepődöm rajta, másodperceken belül hogy meg tud változni körülöttem, és főleg bennem a világ.
És ettől mindig megnyugszom, és mindig jó kedvem lesz, mint ahogy most is. És a kis ösvényem amit egyik oldalról a magas, meredek gát határolt, másik oldalról pedig karavánparkot elkülönítő kerítés, nem nagyon akart elengedni,vagyis engedni visszafordulni, pedig az órám már harmincöt percnél járt, a Nap pedig épp lebukóban volt a horizont alá.
Csak még öt perc ebből a szépségből, gondoltam, aztán tényleg irány vissza, mert olyan sötét lesz, hogy az orromig sem látok majd.
Aztán hirtelen sötét lett, de nem egész angliában, csak az én kis futópályámon. Egyszer csak égigérő fenyők termettek mellettem a kerítés mentén, amik nem engedték be a fényt az ösvényre, csak a fák közötti kis réseken át láttam a világosságot, és a fehér, fából készült lakókocsikat a valószerűtlenül zöld gyepen sorakozni.
Nem hittem el, de tisztára olyan érzésem lett mintha a Szlovák paradicsomban lennék, és a kemping kis faházait látnám éppen az ösvényről ami a kemping kerítése mellett fut, és ugyanilyen fenyők övezik, ugyanilyen illatokat árasztva magukból. Annyira meglepődtem, hogy teljesen lelassítottam ,majdnem meg is álltam, nehogy továbbfutva eltünjenek a fenyők, és velük együtt ezek az érzések is.
Aztán persze továbbfutottam, a fenyőfák eltüntek, megint világos lett (már amennyire világos lehet tíz perccel Napnyugta után), én pedig megnéztem az órámat, majd gyorsan visszafordultam, egyrészt mert nagyon késő volt, másrészt, hogy minnél előbb elfuthassak megint a Szlovák paradicsom kempingje mellett :)))))
Érdekes dolgok ezek. Az ember nem mindig tudja mikor, vagy éppen mitől kapja meg a hétköznapi csodáit. A legtöbb amit tehet, hogy esélyt ad rá, hogy ha ezek a dolgok ott vannak valahol körülötte akkor biztosan megtalálják, és próbál elég nyitott lenni ahoz, hogy ha egyszer megtalálták, akkor lehetőleg észre is vegye őket.

Minden jót!!! Millió puszi!!
Jane