eleven days

Szeretem a tankcsapda eleven című albumát,sokszor hallgatom futás közben,és sokszor nyugtáztam is már magamban,hogy milyen jó ez a cím,nagy kreativitással megáldott ember lehetett aki kitalálta. Az albumon ugyanis tizenegy szám van,és miután egy koncertlemez,eleven (vagyis élő) kiszerelésben nyomják rajta Lukácsék a nótákat,nem studióból.
Tizenegy.
Ma reggel miután kinyitottam a szemem (vagy tán még ki sem nyitottam),ez a szám volt az első, ami eszembe jutott. Még tizenegy nap,gondoltam,majd megnéztem az órámat mennyi lehet az idő. Reggel hat. Nem csoda,hogy még álmos vagyok.
No para! Szabadnap:) Addig alszom ameddig akarok. Csak azt a fránya tizenegyest kellene kiverni elöbb a fejemből,még mielőtt elindít egy gondolatlavinát,ami aztán majd jól betemet,és nem enged vissza szundiországba.... :(
Tizenegyes persze maradt,gondolatlavina jött,én meg nem sokáig eröltettem a dolgot,így negyed hétkor már a kávésbögrémből felszálló gőz mögül bambultam valahová az ismeretlenbe,miközben ide-oda cikáztak a maratonnal kapcsolatos mindenfélék a fejemben.
Ezek persze ezerszer átgondolt dolgok már. Mit kellene csinálni még addig,hogyan,mennyi ideig,milyen gyorsan. Aztán elképzelem,hogy ez mind megvan,tökéletesen sikerült az utolsó elötti hét, aztán a rápihenés (naná!gondolatban?) és már ott is vagyok a rajtnál.
Reggel 8:45. Champs-elysées.
Nagyon izgi. 37000 ember. A világ minden tájáról. Nem ismerjük egymást,de van bennünk valami közös. A futás. A futás szeretete... és tiszteljük egymást,mert pontosan tudjuk,hogy a másik mit dolgozott ezért,és ÜNNEPELÜNK. Így,csupa nagybetűvel....
Aztán visszaszámlálás,és elindul a nagy futás. Első pár kili k...va jó. Frissen-fitten,millió emberrel az út szélén,akik mind nekünk szurkolnak.
Aztán jön a fele. Ha ott jól megy, akkor: oh,már csak mégegyszer ennyi (és pszichés megtáltosodás,boldogsághormonok,és impossible is nothing, meg minden:))Ha nem megy jól,akkor: Te Jézus Úristen!! Mégegyszer ennyi?!?!?!? (és totális pszichés összeomlás)
Aztán meg akármilyen jól is ment még féltávnál,a harmincötödik kilitől senki nem úszhatja meg. A futók azt szokták mondani,hogy a maraton a negyvenedik kilométernél kezdődik. Egyetértek. Nem is kúszik be valahogy soha a gondolataim közé ez az utolsó etap. A maraton utolsó két kilije már akkor is fáj, ha csak elképzelem :)))
És a verseny utáni dolgokat sem képzelem el soha. Az Én gondolatmaratonom kb. harminc kilométernél végetér. Nagyjából (nem teljesen,mert nem nagyon vagyok már olyankor magamnál) tudom mi lesz utána,és szerintem tudatalatt blokkolja az agyamat valami,hogy ne lépjek a tiltott zónába... :))
A héten persze még nem őrjítem meg magam ezzel,mert ezek még az eleven napok. Vagyis még futhatok. Akármi is jár a fejecskémben,csak kimegyek edzeni,és egyből megnyugszom. Jól megy a futás,nincs itt semmi gond,nem ment ez jobban még egyik maratonom elött sem.....meg ilyenek.
De jövőhéten már nem lesz ami megnyugtasson. Napról-napra egyre bizonytalanabb leszek tudom,és a maraton reggelén is egy dologban leszek csak biztos,hogy én ma erre képtelen vagyok.
És ettől nem leszek valami jó hangulatban majd,de barátok már fel vannak készítve mindenféle eshetőségre. A legjobb tanács amit adhatok az,hogy ilyenkor nem kell velem foglalkozni. Persze ez elég hülyén hangzik a tények ismeretében miszerint Ők tulajdonképpen miattam meg a maratonom miatt repülnek el hat napra Párizsba... :))))
Hát,bocsi gyerekek! Ez van.....
Legyetek elevenek!!!!
Puszi!!!
Jane :))
ui: az egyenpólók k.....va jók!! :)) De erről majd a következő fejezetben....