Új bejegyzés

Hello mindenki!
Na, szóval van néha úgy, hogy lenne csomó dolog amit le kellene már végre írnom Nektek, csak éppen nincs kedvem írni.
Iyenkor futás közben sokszor gondolkodom, hogyan lehetne összefoglalni a legutóbbi bejelentkezésem óta történteket, úgy, hogy minden elmondatódjon (van ilyen szó egyáltalán?), de mégse kelljen az idők végezetéig a gép előtt ülnöm és pötyögnöm. Sokszor ki is fundálom edzés közben a bejegyzésem vázát, aztán elkezdek írni, és az istennek sem tudok a keretek között maradni, ebből lesz az, hogy már rég az idők végezeténél tartok, de a millió elmondandó dolgomból még mindig csak az első van képernyőre vetve.
Aztán van néha úgy, hogy semmi nem történik, nincs miről írnom, pedig lenne kedvem. Ilyenkor nem kezdek el pötyögni. Általában. Ha mégis, abból null információt tartalmazó csapongó kis szösszenet lesz. Na! A mai blogbejegyzésem az pontosan ilyen.
Végeztem a melóval, futi nincs, csak holnap reggel lesz, Andiék ma hajnalban érkeztek meg az egy hetes Skóciai kiruccanásukról, így nem zavarom Őket, hadd pihenjék ki a fáradalmakat, pedig amúgy már tűkön ülök a beszámoló, a képek, és főleg az ajándékom miatt :)))
Gondolkodtam, hogy olvasnom kellene valamit, de ha olvasnék az most az angol könyvem lenne, mert ahoz van kedvem, de ahoz meg szótárazni kell, de ahoz meg már nincs kedvem.
Otthon ilyen állapotomban mindig megírtam a naplómat. Na jah! De otthon volt miről írni, minden nap történt velem valami amiért érdemes volt koptatni a tintát a golyóstollamból. Itt ma csak munka volt. Munkáról nem szeretek írni, a naplómban sem írtam soha. Nem tudnék róla többet, minthogy főszezon van, k..va sok vendéggel, és kevés alkalmazottal. Folyamatosan hiányzik az éttremből négy-öt ember a nyári szabadságoltatások miatt, amiből elég nagy kalamajkák adódnak, az életünk így most egy nagy versenyfutás az idővel.
Adott munkát adott időn belül kell ugyanis elvégeznünk, ugyanazt a munkát, ugyanannyi időn belül, jóval kevesebb emberrel. Nem mondom, hogy fizikailag olyan hú de pihent lennék. És tök fura, hogy pszichésen mennyire fárasztó tudd lenni, ha fizikailag állandóan fáradt vagy. És nem attól van ez, hogy a hét hat napjában dolgozunk, hanem attól, hogy hónapok óta dolgozunk így, és egyre inkább esélye sincs a szervezetnek 24 óra alatt kipihennie magát. Ilyenkor az a heti egy szabadnap lassan már többet árt mint használ, nem enged átesni a holtponton és ottmaradni. Magyarul nem enged végkimerülni, úgyhogy ha belegondolok mégis inkább jó mint rossz :))
És látjátok, nics itt probléma azzal sem, ha nincs éppen miről írnom, minden normális embernek sima ügy hogy a szabadnap az jó dolog, én meg képes lennék erről is írni most egy kisregényt, ha hagynám magam. De nem hagyom! Inkább konkrétabb dolgokra váltok.
Július 30.-án megyek haza. Vagyis repülök haza. Repülök! Ez talán a kulcsszó. Utálok repülni. A repülés nekem egy kérdést jelent: Hánnyak vagy ne hánnyak? Annyira szarul tudok lenni tőle, hogy nem hiszem el. És most, mivel 7.-én már jövök vissza, kilenc napon belül kétszer. Anyám!
Próbálok arra koncentrálni milyen jó lesz majd otthon, de ezt a repcsizést sajnos sehogy nem tudom figyelmen kivül hagyni. Az otthon töltött időröl meg csak annyit, hogy valószinüleg érzésre olyan lesz majd mint egy szabadnap. Rövid, de nagyon jó.
Aztán agusztus 18.-án megint repülök, Berlinbe, többek között jól érezni magam, de főleg megnézni az atétikai világbajnokság utolsó két napját. Onnan pedig 25.-én újra haza, és véget vetve a nyári vakációsorozatomnak 31.-én vissza angliába.
Nem tudom még kivel, mikor, hogyan tudok találkozni ebben az igen elszórt otthontartózkodási rendszeremben, de mindenesetre igyekszem majd mindent megtenni a mielőbbi viszontlátás érdekében!
Mára ennyi. Kimerültem. Megyek olvasni!
Pusszantás!!!!
Jane